Back to top

Az ellés öröme és bánata - kecsketartás

Városiként költöztünk pár éve faluba, az első pillanattól kezdve az önellátás szándékával, állatokat tartva, növényeket nevelve. A Kistermelők Lapja júniusi számában kecsketartókká válásunk históriájáról meséltem, és az igyekezetünkről, hogy gidákkal gyarapodjon az állományunk. Több hónapnyi kudarc után, egy új baktól, Mihálytól vártuk a sikert…

Az előző részt itt olvashatja

Az óriás snaucer és a baromfi ak békében élnek együtt a portán
Apró jelekből vettük észre, hogy a kecskelégyott sikerült. Az addig makrancos, olykor zabolátlan bak kicsit lecsendesedett, a korábban kamaszosan viselkedő lányok komótosabbá váltak. Megtörtént, hogy Mihály szerelmes pillantásokkal kísérte amazok ringó járását, majd ami korábban sosem, hogy a hím a fejét hosszan nyug­tatta az egyik nőstény hátán. Összebújtak, nincs ezen mit cizellálni.

Az erősebb jelek február vége felé érkeztek. Határozottan mozgott Pötyi és Meki hasa, olykor egészen hullámzón, máskor pedig mintha kis patanyomok dudorodtak volna ki az oldalsó traktusokban.

Meglepve vettük észre egy reggelen, hogy ezeknek a jószágoknak bizony van tőgyük, addig ugyanis elrejtve megbújtak az alhasi szőrzetben.

A Pötyié mintha hamarabb duzzadt volna meg, és nagyobbra is növekedett, amiből azt sejtettük, nála korábban kezdődik az ellés.

Zimankós március reggelen arra ébredtünk, hogy az istállóban a lányokon kívül egy gida is fekszik. Látszólag árván, mindkét anyától azonos távolságra, ám míg Meki állt, addig Pötyi a mélyalmos szalmán feküdt. Ebből a mi tapasztalatlan, „első­kecske-­elletős” agyunk azt a következtetést vonta le, hogy a kicsi az övé.

Nagy nehezen lábra állítottuk, és átvittük kettőjüket a másik ólba, amit korábban jó vastagon burkoltunk szalmával, hogy a két anya, két különböző helyen nyugalomban legyen, de legalábbis a baktól tisztes távolságban.

Vártuk, hogy történjék valami, de nem történt semmi. Az anyakecske merev fejjel nézett maga elé, a kicsi egy másik sarokban mekegett – mit mekegett, magas hangon sírt – keservesen. Kétségbeesve próbáltuk tőgy alá tenni a lábizmait épp csak keresgélő kis bakot, tudva, hogy az ilyenkor kiszopott föcstejnél és a benne lévő tápanyagnál semmi sem védi meg jobban az egészségét, de hiába.

Órák teltek el, nem őrködtünk ott minden percben, de amikor visszatértünk, arra lettünk figyelmesek, hogy Meki, vagyis a másik kecske duzzadt pérájából véres nyálka lógott, amiről mi – ennél zöldfülűbbek már úgysem leszünk! – arra következtettünk, hogy itt is hamarosan kis kecske bukkan elő. Már nem emlékszem, honnan jött az isteni sugallat – de a pánikhangulatot mi sem jellemzi jobban, minthogy ehhez is el kellett telnie némi időnek –, amikor a homlokunkra csaptunk.

Összekevertük az anyákat! Visszavittük hát a kiskecskét az eredeti ólba, ahol pár rogyadozó lépés után reszketeg, de stabil lábakon állva szopni kezdett halk cuppogással, s ezzel egyidőben az anyja is abbahagyta a folyamatos mekegést, amivel nekünk akarta értésünkre adni, mennyire szerencsétlen, kétbalkezes kezdők vagyunk.

Naponta többször vizitre indul a háziasszony a jószágokhoz
Pötyi sorsa már nem vett ilyen jó fordulatot. Nehéz ikerellése lett, amelyet ő maga nem élt túl, és belepusztult az egyik kiskecske is. Őt ugyan megpróbáltuk még mesterségesen táplálni, de olyan erőtlenül szopta a cumit, mint akinek nem akaródzik itt maradni ezen a világon.

Persze, mit tesz a városi paraszt, amikor szenvedő, védtelen állatot lát, és nem tud rajta segíteni?

Állatkórházba rohan, akár vasárnap délelőtt is, pokrócba bugyolálja a kiskecskét, és ott várakozik kutyák és cicák között a néha-néha panaszosan bégető, de inkább szótlan és hallgatag kéttenyérnyi kis gidával, hogy aztán a rendelőben szembesüljön az orvos barátságos, ám kissé szánakozó tekintetével.

Még injekciót is adott neki, pénzt se kért érte, látszott, hogy inkább a mi megnyugtatásunkra nyomta bele az erősítő vitaminkoktélt, semmint azért, hogy értelme legyen a mozdulatnak.

A kis kecske a nappaliban egy kelengyés háncskosárban valamivel éjfél előtt lehelte ki a lelkét. Reggelre meghalt az anyja is, noha este még oxitocin-injekciót adott neki az állatorvos, arra gyanakodva, hogy a szülés során bennmaradt valami, ami a rosszullétét okozza. Sosem tudjuk meg, mi volt a baja, boncolásra nem került sor: talán a takarmányban bújt meg mérgező növény – bár a többi állat is ugyanazt ette, mégse lett bajuk –, talán eleve kevésbé volt életképesebb a halvány szőke Pötyi, mint a mélybarna, az alpesi jegyeket határozottabban hordozó Meki – a sprődebb megmaradt, az érzékenyebb elpusztult.

Az ilyen történet legprózaibb velejárója – már a szomorúságon túl, hogy elvesztettünk egy állatot, akit szerettünk, gondoztunk, dédelgettünk –, hogy a tetem nem maradhat a portán.

Ebben sem volt tapasztalatunk, egy-két elhullott csirkével, kacsával még megbirkóztunk, de egy hatvan-nyolcvan kilós állatot hogyan ássunk el egy kertben, erre még nem volt példa. Ráadásul úgy, hogy ez év március elején nem voltak ritkák a reggeli mínuszok, s a föld fagyott volt.

A faluban nincs úgynevezett dögkút – ha egyáltalán még létezik ilyesmi bárhol is –, ezért a tizenöt kilométerrel odébb lévő városból rendeltük meg az állati hulladékokat elszállító zárt kisautót. A „megsemmisítés” díja tizedannyiba került, mint a fuvar, s noha nekünk is van egy kisteherautónk, mégis a külsős céget választottuk, bizonyára érzelmi és nem anyagi okokból. Hogy az érzelem mennyit számít mifelénk: azon az éjjel, amíg az udvaron egy zárt, nagy műanyag tartályban elszállításra várt Pötyi és az elhullott gida, óriás schnauzer kutyánk nem az óljában aludt, hanem mellettük, mintha őrizte volna az álmukat.

Az anyagiakat jobb nem részletezni, bár tény, hogy az ellés (állatorvos, injekció) és az elhullás (elszállítás) költségei nagyjából elérték a harmincezer forintot.

Erre mondják a bölcs öregek, hogy amelyik kecske megbetegszik, azt hagyni kell, mert vagy meggyógyul magától, vagy a gyógyszer sem segít rajta. Azóta már tudjuk, nem kell mindig állatorvost hívni, mert ha van a közelben egy tapasztalt juhászember, sokkal többet tud segíteni.

A legfőbb problémát azonban ekkor még nem oldottuk meg: ott maradt egy árva gida, akinek etetéséről immáron gondoskodni kellett. A másikat szépen táplálta az anyja, öröm volt nézni, hallgatni a lelkes cuppogást, és napról napra látni, miként növekszik a kis bak.

Meki az anyakecske nem tűri a fejést
Az állatorvos két tanáccsal látott el: próbáljuk meg a tőgy alá tenni a másikat, ha nem megy, fejjünk akár néhány centiliter föcstejet az elején több alkalommal, és azzal etessük.

Nos, erre kivettünk pár nap szabadságot, munka mellett nehéz lett volna elképzelni a folyamatos pesztrálást. Előbb az első variációval próbálkoztunk, de sokra nem mentünk vele. Ahogy közelítettünk az „idegen” jószággal, Meki folyamatosan odébb táncolt, ráadásul a kicsi közben nyeklett-nyaklott, saját lábán is nehezen állt, úgyhogy tartani kellett, hogy elérje a táplálék forrását. Eközben, hogy az anyakecskét valahogy egyhelyben marasztaljuk, kedvenceit: száraz zsemlét, préselt füvet tettünk elé, de ezzel sem mentünk sokra. Fejni hasonló okból nehezen sikerült, bár ebben közrejátszott, hogy életünkben nem fejtünk még ezt megelőzően – vagyis tehenet igen, nagyon régen, gyerekkorban, akkor is csak próbaképp. Úgy terveztük, hogy ezt majd megtanuljuk az alatt a nyolc hét alatt, amíg az anya amúgy is szoptat. Mentort is szereztünk, szakkönyveket is bújtunk, de most hirtelen, egyszerre szakadt ránk a baj.

Először mögé guggoltunk, aztán oldalra, végül kétemberes megoldással éltünk: egyikünk lefogta a jószágot, a másikunk addig egy vödörbe megpróbált kipréselni néhány milliliter tejet.

Elég hamar feladtuk, a tej nagy része a földre ment, ami meg nem, azt később Meki sodorta ki a kezünkből.

Eljött hát az ideje, hogy cumisüveget vásároljunk. Érthetetlen okokból sem az állatpatikában, sem a takarmányboltban nem tartottak kecskeszoptatásra alkalmas üveget és cuclit, így saját magunk barkácsoltunk először pipettából, aztán egy erősebb gumikesztyű egyik ujjából, de nem mentünk vele semmire.

Maradt a „nagybót” – így hívják felénk a szupermarketet – csecsemős részlege, ahonnét mindjárt két, különböző formájú és méretű cumival tértünk haza.

Ezeket szépen sterilizáltuk, kifőztük, ahogy régen tanultuk, s felkészültünk a következő napok kihívásaira, amelyek nemcsak mozgalmas nappalokba, de álmatlan éjszakákba, s eközben mindig újabb és újabb kérdésekbe torkolltak.

Például abba, honnan fogunk egyáltalán tejet szerezni ennek a mi kis árvánknak?

Forrás: 
Kistermelők Lapja
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Kistermelők Lapja 2020/7 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Fenntartható méhegészségügyi jó gyakorlat folytatása

Elkészült egy érdekes tanulmány az Európai Unió Horizon 2020 elnevezésű kutatás és fejlesztés programjából támogatva, mely a fenntartható méhegészségügyi jó gyakorlatról szól. 5 ország 6 egyeteme vett részt a munkában, melyet most közreadunk.

Ismét időszerű a rókaimmunizálás

Idén ősszel is sor kerül hazánkban a rókák veszettség elleni vakcinázására, amelyhez kapcsolódóan ezúttal is ebzárlat és legeltetési tilalom lép életbe az érintett térségekben. A csalétkek repülőgépes kihelyezése 2020. október 3-18. között zajlik majd a déli és keleti megyékben. A rendszeres rókavakcinázás eredményeképpen hazánkban évek óta nem fordult elő veszettség.

A hazai termékek előnyben részesítését kérik a sertéságazat szereplői a kiskereskedelmi láncoktól

Az afrikai sertéspestis németországi megjelenése miatt szervezett megbeszélést a sertéságazat meghatározói szereplőinek részvételével a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara. A termelők és a feldolgozók egyöntetűen arra kérik a kiskereskedelmi láncokat, hogy a hazai hústermékeket részesítsék előnyben a külföldiekkel szemben.

A méhészkedés nem más, mint csapatjáték

A szakmában elismert méhész, marketinges, megyei egyesületi vezető és boldog családanya. Simonné Venter Éva egy olyan sokoldalú személyiség, aki nem riad vissza a nehéz fizikai munkától sem, és büszkén mutatja a C és E kategóriára is alkalmas vezetői engedélyét. Derűs egyénisége és barátságos természete hozzájárul, hogy könnyen kapcsolatot teremtsen bármilyen korosztállyal.

Megkésve

"Döngölt vályogfalak között csepp gyertya lángja táncolt, apró fénye simogatta a falakat. Dohos asztalon bor és frissen szedett virág állott, mindkettő butellában. Egy kuvasz feküdt lábnál, álmaiban juhokat hajtott zöld legelőn" – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Sorsfordító év lehet az idei a magyar vidék életében

Sorsfordító év lehet az idei a magyar vidék életében, és nemcsak a koronavírus okozta nehézségek miatt, hanem mert „a vírus megmutatta, hol a helyünk: sok magyar hazatért az anyaföldhöz fordulva” – hangzott el a IV. Földművesek Napja ünnepségén.

Kígyót használt maszk helyett – a frászt hozta az utasokra ez a brit férfi

Új funkciót kapott egy termetes hüllő a Manchester melletti Salfordban.

Új, E-szám-mentes tejtermékcsaládot fejlesztettek

Új E-szám-mentes tejtermékeket – sajtot, joghurtot, vajkrémet – fejlesztett ki egy uniós támogatással megvalósult, kétmilliárd forintos projekt keretében a Sole-Mizo Zrt. A termékek ez év végén, jövő év elején kerülnek piacra.

Antimikrobiális rezisztenciagének a tejben

Rég nem irányult akkora figyelem a járványos betegségekre, mint napjainkban, a vírusok mellett azonban a bakteriális fertőzések is egyre komolyabb veszélyt jelentenek. Évről évre égetőbb orvosbiológiai probléma az antibiotikumokkal szemben rezisztens kórokozók számának növekedése, valamint a megbízható hatékonyságú antibakteriális szerek spektrumának folyamatos szűkülése.

Elkaphatják-e az állatok a koronavírust?

Egy friss kutatás szerint vannak olyan állatok, amelyek megfertőződhetnek koronavírussal, szerencsére a házi kedvencek, a kutyák és macskák kevésbé érintettek.